Letépte az arcbőrt egy piros foltot hagyott, Az élet komédiásai: text - IntraText CT
Mindazzal a szennyel, szenvedéssel, a kettévágott élet vérző, sötét sebeivel, amit csak egy boncolástól, keresztmetszettől várhat az ember. Szucsich Mária emlékezéseiben egy sornyi napfény vagy vidámság sincsen. Gyerekkori emlékek könyve ez a könyv, tehát nem regény. Az események szerkezetét maga az önkényes, művészietlen idő építi: neki engedelmeskedik az író: egymás után följegyzi a kaotikusan torlódó történéseket, és legföljebb csak a maga észrevételeit fűzi hozzájuk, értelmet igyekszik beléjük magyarázni.
Épp ezeknél az értelem-belemagyarázásoknál döccen meg néha-néha a mű.
A könyv naplószerűen van írva, a naplót egy kis elemista leányka kezdi el írni nagyhetében egy vidéki magyar városban, ahol atyja, szegénységében is gőgös nemesi család ivadéka, becsületes városi hivatalnok. A többiek, illetve az intelligencia minden tagja, aki közelünkbe jut, papok, tanítók, ügyvédek, katonák, csaknem valamennyien becstelenek és bornírtak. A lányka csodálkozva nézi szülei, testvérei és nagyszámú rokonai életét, és gyermeki kegyetlenségével, friss éleslátásával számot ad legkisebb mozdulataikról is.
Sivár és gonosz ez az élet, s ilyen lehetett mindig, mert rögtön a megismerkedés napján meglátjuk az apa szemében a kezdődő tébolyt, az anyáéban a sok gyerek és családi perpatvar okozta bosszús keserűséget, a gyerekekében az álnokságot és szüleik minden bűnének visszfényét.
Szucsich Mária mindezt oly közvetlenséggel, oly takarékos, élő stílussal tárja elénk, hogy azonnal benne érezzük magunkat ebben a sötét forgatagban; megérezzük az emberi nyomorúság könyörtelen lehét, és szorongva várjuk, hova sodorja ez a vihar ezeket az első látásra annyira megismert, megértett alakokat.
Pápai vizeken ne kalózkodj!
A megszokott, örök-egy mederben sodorja tovább őket az idő. A rokonok önzése csak nagyobb lesz, a szegénység csak növekedik, a gyerekek pár hétre egyik-másik nagybácsihoz kerülnek; a rosszak még rosszabbak, a betegek még betegebbek lesznek, az apa teljesen megtébolyul, meghal… Az idő alkotásaiban ritkán akad valami rendkívüli, érdekes bonyodalom; sivár egy káosz ez.
Művésznek kell lennie, aki ebbe művészetet akar vinni. Szucsich Mária naplóját mindvégig változatlan érdeklődéssel olvassa az ember, ha nagy ritkán itt-ott megakad is egy-két részleten.
A naplót, ismétlem, egy tízéves kislány írja. Letépte az arcbőrt egy piros foltot hagyott a kislánynak önrajzolta alakja oly plasztikus, helyenként oly megható, hogy akaratlanul is Dosztojevszkij Nyetocskáját juttatja eszünkbe; néha azonban ez a hang, gyermeki egyszerűségében is oly színezetet vesz föl, az író olyan kommentálást fűz megfigyeléseihez, amelyet már nehezen lehetne gyermekinek mondani.
Az író későbbi nézetein, tapasztalatain át nézi gyerekkori emlékeit. Nem könnyen tételezi föl az ember, hogy egy tízéves kislány ilyen társadalmi tájékozottsággal rendelkezzék; tapogatózva is olyan csalhatatlanul megtalálja minden baj marxi magyarázatú szociális gyökerét, mint ez a kis iskolás lány.
Szucsich Mária szocialista, bizonyára szeme előtt tartotta némely szocialista írók morális kötelezettségét; az agitációt, a társadalmi nevelést; ez itt, sajnos, nemegyszer művészi, az írói oldal rovására ment. Azt hiszem, szocialista felvilágosítás szempontjából is sokkal nagyobb hatást ért volna el, ha véleményeit nem ilyen nyersen mondatja el, hanem úgy rendezi, hogy azokra az olvasó magától jöjjön rá; így sokkal valószínűbb, hogy az továbbadja őket.
- Vörös foltok jelennek meg és eltűnnek a lábakon
- Pikkelysömör gyógyszer Egyiptomban
- Gábor Andor: Büszke dal (Z-könyvek)
- Pápai vizeken ne kalózkodj!
- Arcomat vörös foltok borítják, amikor ideges vagyok
- CV Cadea Vera Lehúzható Maszk
De ezek a kis fogyatkozások, attól eltekintve, hogy valamennyire lehetne felhozni igen sok és bizonyos szempontokból helyt is álló mentségeket, önmagukban alig jöhetnek számításba az egész mű mellett.
Szucsich Mária könyve jelentős helyet foglal el az utóbbi időkben úgy fellendült magyar memoárirodalomban.
CV Cadea Vera Lehúzható Maszk
Megvan a maga veszélye ennek a nagy egységesítésnek krém pikkelysömörhöz. k betű. Megmutatkozik már az egység megvalósulása előtt.
Ahogyan a latin eredetű s latin temperamentumra mért katolicizmust nem tudta magáévá tenni sem a germán, sem az angolszász, sem a szláv, sem a török-mongol szellem, tehát mondhatjuk, hogy a latinon kívül a világ egyetlen más nép karaktere sem, ekként a szocializmus ma még úgy-ahogy egységesnek látszó ideológiája is fejlődése folyamán egyre jobban magára veszi majd az egyes fajták vérmérsékletének, kultúrájának színét, ha nagy vonalaiban mint a kereszténység vagy még tovább az egyistenség azonos marad is.
Ugyanazon Marx-Engels-breviárium szavai már most egészen más értelmezést kaptak Oroszországban, Angliában, Kínában, és értelmük az ellentmondások ellenére is mindenütt igen helytállónak látszik.
Mindez meglehetős közhely már. Újdonság csak az, hogy vajon a magyar karakter, a magyar társadalom hogy fogja felszívni ezt az áramlatot?
Iránytűvel
Melyikhez csatlakozik? Vagy, mint a kereszténység esetében, megoszlik, az egy kultúrára kívánkozó emberi erő szétforgácsolódik az összes elképzelhető változat és felekezet között?
Alig tudunk valamit arról, hogyan letépte az arcbőrt egy piros foltot hagyott a mégiscsak letagadhatatlan magyarság, tehát elsősorban a parasztság és a zsellérség a szocializmussal szemben.
Ilyen értelemben vett magyar vonatkozású magyar szocialista irodalomról alig beszélhetünk.
Pozsonyban most megalakult egy kiadóvállalat, amely az őszi piacra egyszerre négy szocialista — vagy legalább a szocializmus felé hajló — magyar regényt bocsátott ki. Az előbbi okoknál fogva nemcsak irodalmi szempontból tartom igen örvendetesnek és korszerűnek ezt az eseményt.
A négy könyv közül az első s mintegy iránymutató, Barta Lajos regénye. Vagy helyesebben, parasztok a hősei, nem egészen szükségszerű hősei ennek a regénynek, melynek írójáról egykettőre meglátszik, hogy már távolról, valahogyan felülről látja a parasztokat.
A parasztok jelenlegi és még inkább jövendő sorsát véli látni, természetesen a maga elgondolása szerint. Olvassa az ember ezt a könyvet, s úgy érzi, mintha valami szél fújná, forgatná az egymás utáni hirtelen forduló s különben nem nagyon összefüggő eseményeket.
Alakok tűnnek föl s hullnak vissza, indulatokat látunk felröppenni s eltűnni ebben a fenyegető, ismeretlen viharban, amely bontogatja a parasztházak zsúpját, s melybe zavarosan panasz, káromkodás, bolondröhej és távoli gyárkémények tülkölése vegyül.
Ez a közelgő orkán — a magyar falvakra lecsapó világkapitalizmus kegyetlen lehe sodorja a föl-fölvillanó sorsokat, forgatja Barta regényének lapjait.
A szél alatt néha gyönyörű mezők ragyognak meg, s fölemelt tetők alatt élő emberek lapulnak — de mindez csak részlet, részlet az író előtt is, aki mindig csak ezt a vihart, ezt a föld feletti erőt nézi s nézeti hőseivel is.
Barta Lajos ebben a regényében a magyar parasztok sorsával egy társadalmi mozzanatot, a vidékre kiterjeszkedő nagytőke munkáját akarta illusztrálni.
S mivel hőseit csak ebből a szempontból világította meg, az egyoldalú alakokat tudatosan mint árnyképeket vonultatja fel az apokaliptikus égen, hogy elmondhassa erős, nyers magyarságú, biblikus kommentálásait és próféciáit.
Így aztán persze az árnyképeket csak sziluettformájuk után ismerhetjük meg, magyar paraszt voltukra pedig csak a hagyományos magyar gesztusok, a borivásban tarkóra csapott tenyér s a nóta közben sötéten az égre rezgő mutatóujj után következtethetünk.
De ismétlem, úgy tetszik, hogy mindez tudatosan vagy formai szükségszerűségből történik így.
Az egyik Krumm Ödön volt. Nagyfejű És nagyhajú és szálastermetű. A mozgásában volt valami furcsa, Úgy lendült mindig, hogy mozdulata Mindig túllendült célján egy kevéssel. Ha nem tudott felelni és zavarba Ejtette a kérdés, amit kapott: Felnézett, ferdén, a plafon felé, S kidudorított alsó ajakéval A Krumm Ödön vasúti tanfolyamra Iratkozott és nyáron praktizálni Vonalra ment ki, nem tudom, hová, S a vonalon agyonlőtte magát.
